És eljött az utolsó nap...
Szeptember 25. A kirándulás utolsó napja. Kicsit vártuk is már, hogy véégre a saját ágyunkban aludjunk egy jót, de mellette nagyon szomorúak voltunk, hogy elteltek ezek a napok. Annyi fantasztikus élményben volt részünk, hogy jó sokáig fogjuk emlegetni még ezeket, sokáig tudunk erőt meríteni a mindennapok leküzdéséhez mindabból, amit ott láttunk, átéltünk.
Az utolsó nap is tartogatott még felejthetetlen pillanatokat. Szállásadónk szerveztek nekünk kürtös kalács-sütést. Mindenki saját magának készíthette el a finom kalácsot. Ültünk a kemence előtt, és forgattuk a parázs felett a tésztát. Kicsit füstös lett, kicsit néhol megégett, de ez senkit nem érdekelt. Nagyon jó élmény volt ez is. Nemcsak diáknak, tanárnak is. Fáradtak voltunk, de együtt dolgoztunk, felelevenítettük az elmúlt napok vidám perceit, és közben elfogyasztottuk a kürtöst.
Aztán még megnéztünk egy pékmúzeumot és a Mesterségek házát, amik ugyancsak sok új ismerettel gazdagítottak minket, majd pedig elindultunk haza.
Ahogy átléptük a határt, kicsit megkönnyebbültünk. Magyarország. Itthon vagyunk. Ott is OTTHON voltunk, hiszen egykor ez mind Magyarország volt, de a történelem máshogy intézte.. Mi hazajöttünk, ők viszont maradtak. És nincs egyszerű helyzete egyetlen határon túl élő magyarnak sem. Mert a hazája - bárhol is legyen, akár önként vállalta, hogy nem Magyarországon él, akár rákényszerítették, hogy ne itt éljen - akkor is Magyarország.